Egy asszony a férje iránt érzett szerelemből vállalja, hogy elkíséri őt a szibériai száműzetésbe? Biztos valami romantikus regényről van szó… csakhogy valóban megesett ilyen, az 1730-as években.
1767-ben egy kijevi zárda egyik lakója a fia és menye kérésére megírta a visszaemlékezéseit (ez az első női emlékirat Oroszországban).
„mindig kértétek, legyen nálam emlékeztetőül egy napló, ami arról szólna, [velem] milyen említésre méltó dolgok történtek […] életem mindmáig nyomorúságos, de ezzel a naplóval szeretnélek megvigasztalni benneteket, és kívánságotokat teljesíteni. […] sokat írni nem tudok, de […] mindazt [megpróbálom] felidézni, ami életemben megadatott.”
Az apácát „előző életében” Nataljának hívták, az apja Nagy Péter egyik bizalmasa, Borisz Petrovics Seremetyev tábornagy volt. 1714-ben született Szentpéterváron, kalandjai az 1720-as évek végén kezdődtek (ekkor a bátyja volt a családfő), amikor a család felemelkedésére váratlan lehetőség adódott.
Natalja hercegné (Wikimedia Commons)
II. Péter cár fiatal volt és ráadásul nőtlen: a felesége családja joggal számított rá, hogy igazából ők fogják kormányozni Oroszországot, úgyhogy megindult a verseny. Az első jelölt Alekszandr Danyilovics Mensikov lánya volt. Mensikov az előző két uralkodó (Nagy Péter és I. Katalin) uralkodása alatt nélkülözhetetlenné tette magát és erre most is megvolt az esély. Azonban váratlanul megbetegedett és mire felépült, kitúrták a hatalomból – családjával együtt a szibériai Berjozovóba száműzték (ott is halt meg), a vagyonát pedig elkobozták. A cár új menyasszonya egy Dolgorukij lány lett (ez a család szabadult meg Mensikovtól), a szerencséjük láttán pedig a Seremetyevek is mozgásba lendültek: Natalját eljegyezték Iván Alekszejevics Dolgorukij herceggel (a cár bizalmasával és jövendő sógorával).
„hazánk első személyisége volt, minden természet adta értéke mellett tekintélyes ranggal rendelkezett az udvarnál és a gárdában is. […] nagyon szerettem, bár azt megelőzően […] nem ismertem őt, de […] őszinte, tiszta szívből jövő szeretete engem is szeretetre indított. […] Úgy tűnt, semmiben sem szenvedek hiányt. […] elszakíthatatlan lesz [a házasság], hozzá még a természet adta tisztesség, a gazdagság; mindenki tisztel, […] pártfogásomba ajánlja magát. […] Hogy sokáig tartott-e a boldogságom? Nem tovább, mint [az eljegyzéstől, 1729.] december 24-től [1730.] január 18-ig. […] 26 szerencsés […] nap miatt […] a mai napig szenvedek; minden nap miatt két-két évet adok”
Iván Alekszejevics Dolgorukij herceg (Wikimedia Commons)
1730 januárjában ugyanis a cár meghalt himlőben. Az apósjelöltjének természetesen volt egy B terve. Az uralkodó a (hamisított) végrendeletében a menyasszonyt tette meg örökösnek. Ez nem jött be. A C terv az volt, hogy az új uralkodó (Nagy Péter unokahúga, Anna Ivanovna) a trónra lépésért cserébe kénytelen lesz elfogadni a hatalma korlátozását. Az alkotmányos monarchia nem tartott sokáig – a cárnő aláírta a rendelkezést, aztán széttépte. Natalja házassága most már csak ártott volna a családjának, a bátyja meg is próbálta lebeszélni. Ő viszont ragaszkodott hozzá, úgyhogy a férjével és annak rokonaival elindulhatott a száműzetésbe. Az emlékiratokban mindig visszatér arra, mennyire szerette a férjét és ez adott neki erőt, hogy elviselje a megpróbáltatásokat. Azok pedig bőven voltak…
„nagyon fiatal voltam, más helyen még nem jártam, […] nem tudtam, mire van szükség, […] mitévő legyek, nem volt, aki megtanított volna. Azt gondoltam, hogy semmire nem lesz szükségem, […] hamarosan [úgyis] visszahoznak bennünket, […] ami arany és ezüstöm volt, megőrzésre mind hazaküldtem […] a fivérem az útra ezer rubelt küldött […] négyszázat [tartottam meg], a többit visszaküldtem […] Amikor ráébredtem, hogy buta voltam, akkor már késő volt.”
Eredetileg valahová Kaluga környékére küldték őket.
„járhatatlan ösvényeken haladtunk, az utat senki se ismerte, […] nem tudjuk [éjjel], az úton [vagy a mocsárban] vagyunk-e […] megálltunk, sátrat vertünk […] a legjobb helyet az apósnak választják ki, aztán a közelében a sógornőknek, amott pedig a férj agglegény fivéreinek […] az utolsó helyet [mi] kapjuk. […] olyan átható szag áradt, hogy ettől mindenkinek megfájdult a feje. […] Amikor felkeltünk, […] a mocsár kellős közepén [voltunk], nem pedig az úton […]
Néhány nappal később egy kis faluban álltunk meg éjszakára […] az egész falu [odajön], hajlongnak, sírnak […] félek a rablóktól [akikről a falusiak meséltek]; kérem, hogy menjünk el innen, de senki sem hallgat meg. Egész éjjel nem aludtunk, […] de az Isten megkímélt […] Lehet, hogy a rablók […] megijedtek [ennyi embertől], de lehet, hogy nem is voltak itt.”
Natalja férje és a sógora egy vadászat során majdnem a mocsárba fulladt. Ilyen helyzetben érthető, hogy megálltak pihenni (pedig csak félúton voltak). A kényszerpihenő egyrészt hosszúra nyúlt, másrészt nem volt rá engedélyük. Valaki beárulta őket a cárnőnek, aki dührohamot kapott és még messzebb küldte az egész családot: Berjozovóba.
„egy szigetre visznek minket, […] szigorú őrizet mellett tartanak, se hozzánk nem engednek senkit, se minket a templomon kívül sehova, leveleznünk senkivel sem szabad, papírt, tintát nem adnak. […] hozzátartozóim semmit sem tudnak rólam, […] akármilyen szükséget is fogok majd elszenvedni, senki sem nyújt majd segítő kezet; sőt az is lehet, […] nekik [azt hazudják], hogy már meghaltam”
Hajóra kellett szállnia, ami nagyon kellemetlen élményeket tartogatott.
„nagy szél kerekedett, vihar volt a folyón, mennydörgés, villámlás, […] én pedig születésem óta félek az égzengéstől. A hajó egyik oldaláról a másikra dől. Amikor mennydörög, az emberek a földre vetik magukat. A kisebbik sógornőm […] sír és kiabál. Azt hittem, itt a világ vége! Ki kellett kötnünk. Az egész éjszakát álmatlanul, félelemben töltöttük. […] Három hétig hajóztunk. […] Egyszer […] kegyetlen lett az időjárás, nem akadt […], aki tudta volna, hol mély, hol sekély a víz, és hol lehet kikötni […] A horgonyt […] a legmélyebb részen vetették ki, az pedig leszakadt. […] az öbölbe sodródott a hajónk. […] áll a két part között, mintha odacövekelték volna. Kérdezem, hol vagyunk; senki sem tudja […] Mindenki azt gondolta, hogy elvesztünk, […] készen álltak arra [a katonák], hogy csónakon mentsék az életüket, minket pedig hagyjanak elpusztulni. […] végünk lett volna, ha nem maga az isteni kegyelem sietett volna a segítségünkre. […] Ezen a vízi úton több évet öregedtem.”
A szárazföldön sem volt jobb.
„a hegyek durva kövekkel tele, az út pedig annyira szűk, hogy […] libasorban haladtunk, mert mindkét oldalon árkok voltak. […] felmegy az ember a hegy csúcsára és körülnéz – mérhetetlen mélység, csak a fák csúcsait lehet látni, mindenütt fenyő meg tölgy. […] ilyen magas és sűrű erdőt [még nem láttam]. Úgy éreztem, hogy ez a kővel borított út kitépi a szívemet. Legalább ezerszer [pihenőért] könyörögtem […] menni kell egész nap […] esett az eső […] amikor kiszálltunk a kocsikból, […] úgy folyt rólunk a víz, mintha folyóból léptünk volna ki […] amikor megérkeztünk a szállásra, még ott sem találtunk helyet, […] csak egy kunyhó volt, a családunk pedig nagy […] A szerencsétlenség még itt is csúfot űzött velem: rossz szokásom, hogy egyenesen járok, […] ráadásul nem is voltam olyan kis növésű […] beütöttem a fejemet a mestergerendába, amely nagyon alacsony volt […] A férjem megrémült, azt hitte, hogy meghaltam”
Visszatekintve úgy látta, az egész élete egyetlen vesszőfutás volt.
„köszönetet mondok az Istennek, hogy nem engedte, hogy megízleljem a világ édességét. Hogy mi a boldogság, azt nem tudom. Mennyei atyám előre meglátta, hogy fogékony vagyok minden rosszra, nem engedte, hogy a lelkem elpusztuljon, […] minden bűnbe vezető utat elvágott előttem, de én, a megátalkodott és többszörösen bűnös, […] nem könyörületnek tudtam be, hanem büntetésnek, de ő […] megvalósította bennem az akaratát. Legyen az Úr neve áldott most és mindörökre! Szűzanya, ne hagyj el ebben a szörnyű órában!
Hogy a világon milyen baj vagy bánat került el, nem tudom. Amikor felidézem kiskoromtól kezdve az életemet, magam is csodálkozom önmagamon, hogy éltem túl minden bajt”
Hónapokig tartó utazás után érkeztek Berjozovóba.
Száműzöttek Berjozovóban. Vaszilij Szurikov festménye Mensikovot és családját ábrázolja, de így élhetett Natalja hercegné is (Wikimedia Commons)
„a legalantasabb népség lakja, nyers halat esznek, kutyafogatokkal közlekednek, szarvasbőrt viselnek; ahogy a has felnyitása nélkül [a bőrt] lenyúzzák […] fel is veszik, az állat mellső lábát pedig ruhaujjként használják. A házak cédrusfából [?] készültek, az ablakokon üveg helyett jég van. A tél tíz hónapig tart, a fagyok szörnyűek, semmi sem terem meg […] Áthatolhatatlan erdőségek, meg mocsarak vannak, a kenyeret messziről, […] vízi úton szállítják. […] sem inni, sem enni nem lehet, nincs mit felvenni, semmit sem árusítanak. Sírtam, miért is nem süllyedtem el a folyókban. Az volt az érzésem, hogy ilyen szörnyű helyen nem lehet élni.”
A visszaemlékezés itt megszakad. Azt, hogy mi történt vele a száműzetésben, nem tudta (vagy nem akarta) leírni, pedig egy évtizedet töltött itt. A férje (aki a család feje lett, miután a szülei meghaltak) egyszer megbotoztatott az őrséggel egy tobolszki vámhivatalnokot, aki illetlenül viselkedett II. Péter jegyesével. A hivatalnok erre persze rögtön feljelentett mindenkit; Iván herceget 1738 szeptemberében letartóztatták. Államellenes összeesküvéssel gyanúsították és a kínvallatás során azt is elmondta, amit nem is kérdeztek (például II. Péter végrendeletének históriáját). 1739 novemberében két nagybátyjával és az egyik unokatestvérével (az alkotmányos monarchia tervezetének kidolgozójával) együtt kivégezték Novgorodban. A felesége és a gyerekei életét az mentette meg, hogy meghalt a cárnő, a kiskorú utóda helyett uralkodó régens pedig megkegyelmezett nekik. Natalja két gyerekével (a harmadik csecsemőkorában meghalt) visszatérhetett Szentpétervárra, de a rokonai nem kértek belőle. Két évtizedig visszavonultan élt, aztán apáca lett.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreonoldalunkon (link) várjuk.
